5. fejezet: Érzelmek

Végig néztem, ahogy a földre esik előttem törékeny teste. Gyorsan utána kaptam, hogy ne verje be a fejét. Rossz volt így látni. Kivittem a kocsimba. Befektettem a hátsó ülésre, majd a helyemre ültem és a házamhoz vezettem. Óvatosan kivettem az autóból és bevittem a lakásba. Felvittem a háló szobámba és letettem az ágyra és betakartam. Minden ellepett a sötétség. Nem csodálom, hisz már este tíz óra. Átvánszorogtam a fürdőbe, ahol letusoltam. Fel vettem egy boxert és befeküdtem Jess mellé. Legalább most úgy nézhetek rá, mint ha az enyém lenne és soha nem engedném el. Védelmezően átkaroltam a derekát és közelebb húztam magamhoz. Nem tudom mi ütött belém. Ilyet még egy lány közelébe sem éreztem. Mint ha valami felül kerekedne rajtam és nem én irányítanám az érzéseimet. Lehet ezt hívják szerelemnek? Vagy csak simán begolyóztam? Nem az képtelenség. De egy biztos Ő az aki fontosabb a saját életemnél is és nem akarom, hogy bárki más hozzá érjen, mert Ő csak az enyém, nem másé.

A gondolataimba merülve ragadott magával az álomvilág aminek nagyon örültem, mert életemben nem gondolkoztam ennyit és azt hiszem az agytekervényeim nem bírják a strapát.

Reggel mikor felkeltem, Jess még aludt. Lementem a konyhába. Főztem kávét és neki álltam valami reggelit csinálni. Rántotta. Ez az a kaja amit nem lehet elrontani. Hangokat hallottam. Gondoltam megnézem.
- Jó reggelt! - köszöntem egy kisebb mosollyal az arcomon. Nem válaszolt semmit csak gyorsan elment mellettem. - Hé hová mész? Elvigyelek?
- Haza kell mennem. És nem! Nem akarom, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz. Csak ne keress. Ennél többet nem kérek. - folyt le pár könny az arcáról, amiket letöröltem. Ennyire elcsesztem volna? De én szeretem.
- De én... Szertelek! - gördült ki nekem is pár könnycsepp a szememből.
- Miért van az, hogy nem tudok benned bízni? Eljátszottad az esélyed. - szavai, mint ha tőrt szúrtak volna szívembe. De harcolni fogok érte. Megmutatom, hogy igen is bízhat bennem.

                                                                      ~Jessica szemszöge~

El akartam menni ebből a házból. Nem akartam tovább hallgatni Harry hazugságait.
- Te szeretsz? - kérdezte könnyekkel a szemébe. Még nem nagyon láttam férfit sírni, de nem is akarok többet. Rossz volt látni, hogy miattam sír. Lehet nem hazudik és tényleg szeret? Akkor bizonyítsa be. Nem fogom megint olyan könnyen adni magam. Nem tudtam a szemébe hazudni ezért nem mondhattam, hogy nem. De azt se, hogy igen, mert onnan már nincs vissza út. - Ezt vegyem egy igennek? - továbbra se szólaltam meg. Mellkasár vont és erős karjait a derekam köré fonta. Minden vágyam volt, hogy vissza öleljem és boldogan éljünk, de ennél most fontosabb dolgom van. Haza kell mennem. Mármint haza haza. Nem a londoni házba. De erről neki nem kell tudnia. Kibújtam öleléséből és az ajtó felé vettem az irányt. Majd nem akadály nélkül ki tudtam menni, de Harry megfogta a csuklómat mire felszisszentem. Kiakartam rántani, de túl erősen fogott, ami már tényleg kezdett fájni. Visszahúzott. Felhúzta az ingem ujját és meglátta a fáslit.
- Ne, Harry azt ne szedd le! - mondtam remegő hangon. Nem hallgatott rám. Elkezdte letekerni. Mikor leszedte, teljesen elfehéredett és kitágult szemekkel vizsgálta a csuklómat rondító vágásokat. Szorítása gyengült így könnyen kihúztam a kezem övéből.
- Miattam csináltad azokat? - mutatott a kezemre.
- Sok mindent nem tudsz rólam Harry. De ez így jobb is. Nem kérek senki sajnálatából. Legfőképp a tiédből. - mondtam ki utolsó szavaim. A taxim is megérkezett, amit még akkor hívtam mikor felkeltem. Beszálltam, lediktáltam a söförnek a címet és mentem. Mindent a hátam mögött hagyva. De a java még csak most jön.
Írtam Paulnak, hogy családi okok miatt nem tudok bemenni dolgozni egy-két hétig. Asht meg felhívtam, hogy küldje utánam Alexet, mert joga van neki is elbúcsúzni a nagyitól. A gondolattól is, hogy meghalt a nagymamám patakokban folytak a könnyeim. Mindig ő volt az aki megértett, aki mellettem állt és anyám helyett anyám volt. Vele mindig szívesen töltöttem az időmet.
- Megjöttünk hölgyem. - kifizettem az utat és az ismerős úton mentem végig, míg el nem értem az ajtóig. Bekopogtam. Kicsit vártam, de nem kellett sokat, mert nyílt az ajtó. Anyám és egy kisbaba állt előttem. Kérdőn néztem rá, mi közbe beljebb mentem.
- Ő a húgod, Emily. - az állam a földet verdeste meglepettségembe. - Tudom furcsának tartod, de örökbe fogadtuk. Úgy gondoltuk, ha már ti elmentetek legyen valaki az életünkben, hogy ne unatkozzunk.
- Szóval ha jól értem. Van egy gyerek akinek szintén tönkre akarod tenni az életét? Nem volt elég, hogy az enyémet és Alexét elbasztad, de még neki is?
- Hogy beszélsz velem? Tudtommal még mindig az anyád vagyok! - kiabált.
- Azt a rangot már akkor elvesztetted mikor először megütöttél. - suttogtam magam elé. Felrohantam a szobámba. Megkerestem a kulcsomat és már indultam is a nagyi házához. Mikor odaértem remegő kézzel nyitottam be. Olyan üresség járta át a testem. Amilyen barátságos hely volt ez, olyan hideg és sötét lett.
Az út elég hosszú volt. És elég sokat agyaltam, hogy észre vegyem már besötétedett. Felmentem a szobámba és hagytam, hogy befogadjon az álom világa.

                                                                  ~ Harry szemszöge~

- Még sok mindent nem tudsz rólam. - visszhangzottak a fejembe Jessica szavai. Nem tudom elképzelni miken mehetett keresztül ez a lány. Nem adott semmilyen jelet arra, hogy valami nem oké. Ahányszor láttam mindig mosolygott, viccelődött.
Felöltöztem és lassan bementem dolgozni. Hát ha ott tudok beszélni a reggel történtekről vele. Már mindenki bent volt mikor oda értem kivéve Jesst. Sose szokott késni. Sőt mindig előbb jön. Megkérdeztem Pault, hogy mikor jön a zongoristánk. Azt mondta egy-két hét múlva. Mi? Mi történhetett? Munka után elmentem Ashlynékhez. Ők biztos tudják mi történt. A házuk előtt állt egy taxi és épp Alex szállt be.
- Várj!
- Harry. Mit keresel itt? - kérdezte meglepetten.
- Jesst keresem. Nem tudod hol van?
- De. Épp haza tartok, mert hívott, hogy menjek én is. Azt nem mondta miért.
- Gyere akkor elviszlek. Csak mondd merre menyek.
Átszállt az én kocsimba és elindultunk. Elképzelni se tudtam mi történhetett. Remélem nincs semmi baj.